Internátusok, kollégiumok és a diákjóléti intézményrendszer Debrecenben az 1920-as években
A debreceni m. kir. Tisza István Tudományegyetem a Tisza István Internátus 1921. november 12-i megnyitásával, működésének 7. tanévének kezdetén, végre saját intézményében is el tudta szállásolni hallgatóit. Ekkor még kizárólag a férfi hallgatókat, mivel a leányok számára továbbra is csak a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) által működtetett internátus biztosított korlátozottan férőhelyeket.
A 60 ágyas egyetemi fiúinternátus egy épületbe került az Egyetemi Diákasztallal (Menza Academica), amely szintén az Országos Tanítói Árvaháznak a Simonyi út 16. szám alatt fekvő északi, harmadik pavilonjában nyert elhelyezést. A menza az internátus alatt, az épület alagsorába került, ahol egy szép és tágas, 120 fő befogadására alkalmas étkező, egy nagy konyha és számos mellékhelyiség lett kialakítva.
A Mensa Academica új otthonának hátsó udvarában Kölönte Géza menza gondnok házi kertgazdaságot alakított ki, melynek célja a jó minőségű termények előállítása mellett, az étkezési díjak alacsonyan tartása volt.
A Menza Academica és a Tisza István Internátus egy felügyelőbizottság irányítása alá került, amelynek Láng Nándor volt az elnöke.
Ezzel párhuzamosan létrejött a debreceni diákjóléti intézményrendszer másik pillére, a Diákjóléti Bizottság is.
A megalakulás közvetlen előzménye az az 1919-21-es debreceni gyűjtőakció volt, amely a hallgatók felsegélyezését célozta és 1921 tavaszán zárult le.
A pénzügyi maradvány, más fennmaradó összegekkel együtt képezte azt a „Diákjóléti Segélyalap” számlát, ami a Bursa Academica (Diáksegélypénztár) korai elődje volt és az 1921 június végén, Pokoly József elnökletével felálló Diákjóléti Bizottság anyagi alapjait biztosította.
Pokoly József, a Diákjóléti Bizottság első elnöke
Az általános segélyegyleti járulékból és egyéb adományokból befolyó összegek a bizottság pénztárába kerültek, s tulajdonképpen a Diákjóléti Bizottság az 1927-től működő Diáksegélypénztáron keresztül folytatta a diákok segélyezését.
A Diákjóléti Bizottság vezetéséről Pokoly József 1924-ben lemondott, s az elnöki teendőket 1930-ig Szentpéteri Kun Béla látta el.
Az egyetemi diákjóléti intézményrendszer mindkét pillére, a Menza Academica és a Tisza István Internátus felügyelőbizottsága, valamint a Diákjóléti Bizottság is kiemelt feladatának tartotta a hallgatók elszállásolásának megnyugtató rendezését.
1917. május 31-én Láng Nándor egyetemi rektor aggodalmának adott hangot, amikor beszámolójában kifejtette:
„Az ősi református kollégium csak mérsékelt számú diákság befogadására képes, kis számú hallgatónak ad helyet az országos bírói és ügyészi egyesület internátusa és a Szt. László kollégium; városunk viszonyai pedig köztudomás szerint nem olyanok, hogy több száz diák itt megfelelő szállást találjon.”
Szentpéteri Kun Béla, a Diákjóléti Bizottság 2. elnöke
A helyzeten mérsékelten javított az is, hogy a Református Kollégium internátusa, az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület internátusa és a Szent László Kollégium mellett az 1921/22-es tanévtől megkezdte működését a Péterfia u. 25. szám alatt a 32 fő befogadására képes, Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (SZEFHE) internátusa.
Az 1923/24-es tanévben, mindössze egyetlen évig működött egy orvosi internátus, a Csaba Internátus is, amely leginkább szükséginternátusnak nevezhető. Fűtetlen 4 ágyas szobáiban egyszerre 8-10 hallgató lakott. Rolkó Sándor orvostanhallgató, megbízott felügyelő jelentésében ez olvasható a Csaba Internátusról:
„Egészségügyi szempontból az internátus sajnos, még azoknak az egészségügyi követelményeknek sem felelt meg, mellyel a hadifogolytáborok rendelkeztek, mert anyagiak hiányában a már nagyon régen esedékessé vált renoválás még mindig késik.”
A kollégiumi ellátás tekintetében a szükségesnél kisebb számú férőhelyek jelentették a legnagyobb problémát. A helyzet fokozatosan javult, de nem volt megoldott. Szintén kis mértékű javulást hozott, hogy az 1927/28-as tanévtől a Bocskai tér 1. szám alatt megnyílt a 8 szobás, 24 ágyas Magoss György Internátus is.
Az egyetemnek az 1920-as években továbbra is csak egyetlen saját internátusa volt, a Tisza István Internátus, míg a többi kollégium és internátus más fenntartókhoz tartozott. Az igények azonban jóval meghaladták a lehetőségeket, s további internátusok létesítésére lett volna szükség.
A kollégiumi ellátáshoz nem jutó hallgatók hónapos szobákban laktak, vagy még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, s ágyrajárók lettek. Sass Béla, az 1921/22. tanév rektora joggal hangoztatta, hogy „egyetemi hallgatóinkat a lakásuzsorától és a hajléktalanságtól egyaránt meg kellett oltalmaznunk.”
Verzár Frigyes az 1927/28-as tanév rektorának beszámoló jelentése szerint:
„[…] azoknak az ifjaknak a sorsa, akik magánlakásokban helyezkednek el, jórészt, sajnos, nagyon nem kielégítő. Városunk lakásviszonyai sok tekintetben súlyos veszélyt jelentenek különösen egy ifjú, serdülő szervezet egészségére. Ez is egy lényeges ok arra, hogy a nagy általános szempontok mellett mindent elkövessünk, hogy egyetemi hallgatóságunkat mennél nagyobb számban internátusokban helyezzük el.”
Darkó Jenő 1929 tavaszán pedig a kollégiumi rendszeren kívül rekedt hallgatókra leselkedő veszélyekre igyekezett felhívni a figyelmet:
„Tudvalevőleg a jó diákszobák Debrecenben meglehetősen drágák, szinte megfizethetetlenek, ezt sem ifjaink, sem szüleik nem bírhatják, az olcsó szobák pedig nem megfelelőek. A középiskola padjáról az életbe kilépő ifjút a nagyváros minden veszedelmei várják, sokszor bűnös kezek ragadják magukkal, amikor már a segítés rendszerint mindig későinek bizonyul.”
Az ágyrajárók kiszolgáltatottságát Zelk Zoltán így írta le 1937-ben:
„Küszöbe nem botlaszt, meghitten
Fogad a szoba, mely honom
lesz eztán, hol hatodmagammal,
hatunk gőzében álmodom.
Hatan rejtjük nyirkos cipőnket
Este divány, vaságy alá –
nem várva ki érinti vállunk
ki ébreszt, hajnal vagy halál?”
(Részlet Zelk Zoltán Ágyrajárók című verséből)
A költemény megjelent: Válasz 1937. IV. évf. 11. szám (november)
A folytatásos cikk szerzője dr. Király Sándor
